A szív hatásfoka

...forognak maguktól. A sötétségben azonban Alinda nem tudott szabadulni a nagymama szavaitól. A „szabad szombat” képe, a láthatatlan szél, ami nem turbinákat hajtott, hanem csak úgy fújt a fák között, makacsul fészkelte be magát a gondolataiba. Érezte, hogy a mellkasában feszülő hiányérzet nem csillapítható a napi hatezer kilojoule-lal. Valami másra vágyott, a végtelen égre, amit sosem látott, csak a mesékből ismert, és a lázadás apró, meleg szikrája gyúlt meg benne a kolónia hideg, fojtogató fegyelmével szemben.
A másnapi pihenőidőben, amikor a kettes szektor folyosóin a fáradt testek lassan vánszorogtak a lakófülkék felé, egy ismerős alak torpant meg az egységük előtt. János, vagy ahogy a digitális nyilvántartásban szerepelt, G534, már őszülő halántékkal, de még mindig egyenes tartással viselte a szürke kezeslábast. Nem először ólálkodott a környékükön. Most egy apró, félig megfakult műanyag darabot szorongatott a kezében – talán egy régi játék töredékét, amit a takarító robotok elől mentett meg.
– Anna – suttogta János, amikor a nagymama kilépett a fülke elé, hogy kiürítse a vizesedényt. Az idős férfi tekintetében olyan melegség derengett, ami teljesen idegen volt a kolónia neonfényű, rideg világától. – Hoztam valamit. Emlékeztet arra a régi kék égre, amiről múltkor beszéltél.
A nagymama arca egy pillanatra megrándult, a szemei megteltek azzal a régi fénnyel, de aztán gyorsan körbepillantott. Az Őrszemek szenzorai mindent rögzítettek, és a kolónia szigorú szabályai tiltották a nem produktív érzelmi kötődéseket, a felesleges interakciókat, amelyek csak csökkentették a napi hatásfokot.
– Menj innen, G534! – mondta a nagymama hangosan, szándékosan rideg tónusban, eltolva magától a férfi kezét. – Nincs időnk ilyen badarságokra. A pedálok várnak rád, és nekem is pihennem kell a következő műszak előtt. Tartsd be a szabályokat, különben mindketten a büntetőszektorban végezzük.
János arca elfelhősödött, de megértően bólintott, majd sietős léptekkel eltűnt a kanyarban, még mielőtt egy járőröző humanoid robot észlelte volna a gyanús tétlenséget.
Alinda az ajtónyílásból figyelte a jelenetet. Látta, ahogy a nagymama keze megremeg, amint visszafordult a fülkébe. Az idős asszony a mellkasához szorította a vizesedényt, és egyetlen lopott pillantásra a folyosó vége felé nézett, oda, ahol János eltűnt. Alinda tudta: a rideg elutasítás mögött mély, elfojtott vonzalom rejlett. A nagymama is szerette a férfit, de a kolónia fogságában a szeretet luxus volt, amit csak titokban, a szív legmélyebb zugaiban lehetett megőrizni – pont úgy, mint a szabad ég és a szél emlékét, ami egyszer talán mégis elhozza a szabadulást.