A megőrzött szikra

Alinda nesztelenül lépett közelebb a nagymamájához, miután a fülke nehéz fém ajtaja halk sziszegéssel lezárult mögöttük. A neonfény vibrálása megvilágította az idős asszony arcának mély ráncait, amelyekben most nem a fáradtság, hanem a fojtogató félelem és a bánat rajzolt új vonalakat. A vizesedény még mindig remegett Anna kezében, ahogy a rideg falnak támaszkodott. Alinda nem akart hallgatni; a látvány felszította benne a kérdéseket, amiket a kolónia fegyelme eddig elnyomott.
– Miért küldted el, nagymama? – suttogta a kislány, ügyelve arra, hogy hangja ne érje el a szellőzőrácsok mögött rejtőző akusztikus szenzorokat. – Láttam a szemét. Ő nem csak egy szám a rendszerben. És te sem vagy az. Miért kell úgy tennünk, mintha robotok lennénk?
Az idős nő lassan leengedte a karját, és egy mély, ziháló sóhajjal fordult a lány felé. Szemeiben ott bujkált az a szomorú bölcsesség, amit csak azok hordoztak, akik még emlékeztek a régi világ utolsó visszfényeire. Megragadta Alinda vékony csuklóját, meleg, de határozott szorítással, mintha csak át akarná adni neki az életben maradás egyetlen megmaradt receptjét.
– Mert az Őrszemek nemcsak a pedálok ütemét mérik, kicsim – felelte alig hallhatóan Anna. – A pulzusunkat, a testhőmérsékletünket, az idegrendszerünk legkisebb rezdülését is figyelik. Ha észreveszik, hogy valaki többet érez a minimális életfunkcióknál, ha meglátják az egyéni kötődést, azt hibaként kódolják. János... ő túl sokat kockáztat. A szeretet itt nem produktív. A szeretet energiapazarlás a gép szemében.
Alinda elfordította a fejét a sarokban lévő, édes masszát adagoló csövek felé. Az éhsége elmúlt, helyét átvette a düh és a tehetetlenség. Megértette, hogy a nagymama ridegsége nem a szívtelenségéből fakadt, hanem a legvégső védelmező ösztönből. But a lázadás apró szikrája, amely a „szabad szombatokról” szóló mesék során gyúlt meg a lelkében, most még fényesebben izzott. Ha a gépeknek az érzelem a hiba, akkor talán éppen az érzelmek jelentik a kulcsot a szabaduláshoz.