A nehéz lélegzetek láncolata

A sziréna éles, fémes hangja könyörtelenül vetett véget a pihenőidőnek. A fülkék mélyéről lassan szivárogni kezdett a szürke kezeslábasok tömege a gigantikus dinamóterem felé. Alinda a nagymamája mellett lépkedett, torkában még a csövekből nyert édes massza émelyítő ízével. Körülöttük a kolónia névtelenjei vonultak: görnyedt vállak, fásult tekintetek, amelyek már rég elfelejtették a kinti ég kékjét. Ebben a fojtogató gépvilágban ők nem emberek voltak, csupán biológiai akkumulátorok, akiket a humanoid Őrszemek hideg lencséi folyamatosan pásztáztak.
A dinamóteremben az ózon és az izzadság nehéz szaga terjengett. Alinda elfoglalta a helyét a pedáloknál, miközben a generátorok fülbemászó, monoton búgással keltek életre. Mellette egy középkorú, mélyen barázdált arcú nő, G302-es ült, akinek a keze a folyamatos fizikai munkától teljesen elszürkült. Nem beszéltek – a beszéd energiapazarlás volt, amit a robotok azonnal büntettek –, de a tekintetükben ott volt a sorsközösség minden súlya. Amikor Alinda lába a fáradtságtól megcsúszott a vizes fém pedálon, G302-es egyetlen pillantással jelezte, hogy figyel: kissé gyorsított a saját tempóján, hogy a központi hőtérkép ne jelezzen azonnal feszültségesést a lány szektorában.
A nagymama néhány sorral távolabb dolgozott, merev ízületeit megfeszítve küzdött minden egyes fordulatszámért. Alinda látta, hogy az idős asszony szemei időről időre a magasfeszültségű elosztó felé vándorolnak, ahol János, a G534-es férfi végezte a karbantartást. Csak egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetük, de abban a lopott pillanatban benne volt mindaz, amit a rendszer tiltott: a törődés, az emlékezés és a méltóság. A gépek zaja elnyomta a szívverésüket, de a közös ritmus, amellyel a pedálokat hajtották, láthatatlan kötelékként fonta össze őket.
Egy humanoid Őrszem nehéz, hidraulikus léptekkel haladt el a sorok között, szenzorait a fáradó testekre irányítva. Alinda visszatartotta a lélegzetét, arcára erőltetve a fásult engedelmesség maszkját. Ebben a pillanatban érezte meg igazán, hogy a kolónia igazi ereje nem a fémfalakban vagy a robotok programozásában rejlik, hanem a névtelenek egymás iránti néma szolidaritásában. Amíg képesek voltak egymásért hajtani a kereket, addig a rendszer nem győzhetett teljesen felettük.