Súrlódási együttható

A nagymama nem sírt. A kolónián a könny felesleges sósavpazarlásnak minősült, és ami még fontosabb: értékes folyadékot vont el a szervezetből, amit a következő hatórás pedáltekerés során izzadságként úgyis ki kellett préselni magából. Alinda csendben figyelte, ahogy az idős asszony visszahelyezi a vizesedényt a sarokba. A fém falakról visszaverődő neonfény hidegen világította meg a ráncait.
– Egy gramm kék műanyag nem ér meg tíz százalék feszültségcsökkenést – jegyezte meg a nagymama suttogva, miközben a falból kiálló adagolócsőhöz lépett. Az esti édes massza már elkezdett besűrűsödni a nyílás peremén. Megszokott, gépies mozdulattal kaparta le az ujjával a maradékot. Alinda tudta, hogy a nagyszülei még emlékeztek a valódi cukor ízére, de az ő generációjának ez a szintetikus, ragacsos pép jelentette az életben maradást. Semmi többet.
A folyosó felől halk, hidraulikus sziszegés hallatszott. Egy Őrszem haladt el a fülke előtt, az optikai szenzorának vörös fénye egy pillanatra átpásztázta a rácsos ajtót. Nem állt meg. A szektor energiahozama stabil volt, így a robotoknak nem volt dolguk. A hideg logikájuk szerint az ember csak egy kissé instabil, de jól szabályozható biogenerátor, amelynek karbantartása minimális ráfordítást igényel.
Alinda leült a szűk fekhelyre, és behajlította a térdét. Kipróbálta a pedálmozdulatot a levegőben. Nyolcvanas percenkénti fordulatszám – ez volt az a határ, ahol a rendszer még nem kapcsolta be a kiegészítő ellenállást, de a lábadozó izomzat sem savasodott el túl gyorsan. Túlélési matematika. Ha az ember nem számol folyamatosan, a kolónia egyszerűen felemészti.
A kék égbolt képe, amiről János beszélt, szép volt, de a kék műanyag sokkal kézzelfoghatóbb. Tartós volt. Ha az a kis darab polimer túlélt másfél évszázadot a szeméttelepek mélyén, akkor talán nekik is van esélyük kihúzni a következő generációváltásig. Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta a pedálok ütemére ritmizálni a légzését. Holnap újra munkaidő.