Számítások a homályban

Dániel a sötét előszobában állt, a biztonsági zár fémes kattanása még ott visszhangzott a fülében. A kijelző kék fénye hidegen égette a tenyerét. „A rendszer nem felejt…” – a sorok újra meg újra felvillantak, miközben a digitális csapda szorítása láthatatlan hurokként fonódott a nyaka köré. Odakint, a lépcsőház hűvös huzatában most nemcsak Erzsi néni gyanakvó lihegése hallatszott, hanem egy kimért, ropogósan tiszta cipőtalp kopogása is.
Dr. Balog Henrik lépkedett felfelé az emeleteken. Az élre vasalt öltönyt viselő ügyvéd lassú, precíz mozdulatokkal haladt el a harmadik felé tartó Máté mellett. Máté összerezzent a férfi hűvös eleganciája láttán; a vállát húzó futártáska és az asztalon tornyosuló kifizetetlen csekkek súlya most kétszer olyan nehéznek tűnt. Balog egy pillanatra megtorpant a pihenőnél, tekintetével szinte mérlegelte a fiú kimerültségét, mint aki pontosan tudja, hány hónap elmaradás választja el a fiatalokat a teljes csődtől.
A jogász nem véletlenül járt errefelé. Fekete Zoltánnak, a szabálymániás közös képviselőnek tett legutóbbi javaslata – a felújítási alap azonnali, drasztikus megemelése – pontosan azt a célt szolgálta, hogy a leggyengébb láncszemek végleg roppanjanak össze a fizetési terhek alatt. Balog tudta: ha Mátéék feladják, a lakásuk áron alul kerül a piacra, és ő készen áll majd a vételi ajánlattal.
A bezárt ajtó mögött Dániel visszatartott lélegzettel hallgatózott. A külső, pénzügyi ragadozó jelenléte és a saját telefonján villogó ismeretlen fenyegetés összeért a fejében. A ház sötét folyosóin az adósságok és a titkok hálója egyre szorosabbra húzódott.