Álarcok az első emeleten

Az első emeleti fordulóban Szabó Gábor szorosan a falhoz lapult, amint meghallotta Dániel ajtójának csapódását. Hátát a hűvös vakolatnak támasztotta, de a homlokán gyöngyöző hideg izzadságot nem a hitelek miatt érzett pánik okozta. A lépcsőház homályában az imént megpillantotta Bordásné Etelkát, amint a korlátba kapaszkodva haladt felfelé. Egyetlen villanásnyi pillantás elég volt ahhoz, hogy a régi pesti éjszaka leplezetlen emlékei visszarontsanak az életébe: a füstös bárok, a kétes ügyek és az a bizonyos lány, akit akkoriban egészen más néven szólítottak.
Ha Andrea megtudja, kiborul a bili. Andrea, aki épp a szomszédos konyhában süteményt csomagolt az idős professzornak, semmit sem sejthetett a férje múltjáról. Gábor érezte, hogy a gondosan felépített mintacsaládapás imázs kártyavárként omolhat össze, ha Etelka csak egyetlen szót is elszólja magát. A rettegés azonnal cselekvésre sarkallta: a szorongásból születő túlbuzgóság kényszeres szívélyességbe csapott át.
Ahogy az idős Bordás professzor meggörnyedve kilépett a lakásából, Gábor szinte odaugrott hozzá, szertartásos tisztelettel megragadva az öregúr karját.
– Engedje meg, professzor úr! – hadarta túlzó, remegő előzékenységgel. – A múltkor is gondoltam rá... a tiszteletreméltó munkássága, Tesla és a váltóáram elvei... a magafajta zsenik előtt meg kell hajolnunk!
András professzor meglepetten, de büszkén húzta ki magát, a hirtelen jött hódolatot szakmai nagysága végleges elismeréseként könyvelve el. Gábor viszont elkeseredetten lesett ki a professzor váll mögül, mert Etelka halk, gúnyos mosolya a falon át is égette a gerincét.