A tegnap éjjeli nyomok

Dániel a bezárt ajtónak támaszkodott, hallgatva a saját felgyorsult szívverését. A másodiki lakás fojtogató félhomályában csak a monitor kék derengése villódzott, hideg fényt vetve a szanaszét heverő számlákra. A kijelzőn villogó mondat nem hagyta nyugodni: „A rendszer nem felejt, Dániel. Látjuk, mit töröltél a szerverről.”
A gyomra görcsbe rándult. Tegnap éjjel, amikor a felhalmozott adósságok és a digitális kiégés szorításában elszánta magát a végső lépésre, nem érte be a felmondólevél elküldésével. Pánikban tisztította meg a céges mappákat, törölve azokat a kényes munkanaplókat és tranzakciós adatokat, amik felhalmozódtak. Azt hitte, a nyomok eltüntetésével tiszta lapot nyithat, de a névtelen üzenet világossá tette: valaki pontosan követte minden egyes kattintását.
A telefon kijelzője ismét felizzott a kezében. Dániel hüvelykujja remegett, ahogy kényszeresen ellenőrizte a bejövő mappát, de újabb értesítés nem érkezett. A paranoia mégis behálózta az agyát. A vékony ajtólapon át kintről elfojtott léptek suttogó zaja szűrődött be: a lépcsőházban Kerekes Lívia éles, ingerült hangon vetett véget egy félbeszakadt beszélgetésnek, mielőtt elsietett volna a harmadik felé.
Dániel az ablakhoz lépett, óvatosan félrehúzta a sötétítőt, és a belső udvar szürkeségét bámulta. A falak túloldalán Bendi bányászgépeinek állandó, fojtott zúgása mintha gúnyos ütemre váltott volna. A tegnap esti titok nem szabadulást hozott, hanem egy láthatatlan hálót vont a nyaka köré.