Súlyos boríték a félemeleti homályban

A másodiki ajtó kíméletlen csattanása még ott vibrált a lépcsőház hideg betonjában, amikor Bálint megállt a félemeleti fordulóban. Zsebében újból felberregett a telefon, a kijelző halvány fénye átsejlett a vékony szöveten. Pontosan tudta, mi várja a kijelzőn: az a bizonyos elmosódott, terhességi fotó Erikáról, amit órák óta képtelen volt kitörölni a memóriából. A pánik éles tüskeiként fúródott a mellkasába, ahogy a tenyere rámarkolt a kabátja belső zsebében lapuló, nehéz barna borítékra. A papír sarokélei keményen nyomták az oldalát, benne a lakáskulcsok hűvös, fémes zörrenésével.
Enci képe tolakodott a gondolataiba. Az a tiszta, fáradt mosoly, amivel este a szociális műszak után fogadni szokta, most szinte égette a lelkiismeretét. Hogyan nézzen a szemébe, amikor a múltja ilyen brutális nyerseséggel törte át a jelenüket? A bűntudat fojtogatta, minden egyes lépéssel nehezebbnek érezte a saját testét.
– Maga is olyan zöld, mint az a szegény Dániel – szólalt meg Erzsi néni a lépcsőfokról. Az idős asszony az öreg, kopott korlátra támaszkodott, szemeiben a szokásos, éles gyanakvás villogott, ám ahogy Bálint izzadtságtól gyöngyöző homlokára tévedt a pillantása, a szigor mögött felderengő aggodalom meglágyította a ráncait. Olyan volt, mintha pontosan tudná, mi nyomja a fiú vállát, mégis hallgatásra kényszerítené a ház falai közé zárt régi titok.
Bálint nem válaszolt. Felsietett a lépcsőn, kezét görcsösen a borítékra szorítva, miközben a háta mögött Erzsi néni csendes, súlyos sóhaja kísérte útját.