Néma zsarolás a képernyőn

Dániel a zár kattanása után a sötét előszobában rekedt. A válla a nehéz faajtónak feszült, miközben a torkában lüktető vér majdnem elnyomta Bendi bányászgépeinek felülről szűrődő, monoton zúgását. Ujjai fehéredtek a telefon hideg peremén. A képernyőn villogó mondat nem hagyott kétséget: a tegnap éjszakai törlés nem maradt észrevétlen, a szervernaplók eltüntetése nem a szabadságot hozta el, hanem a hurkot szorította a nyakára.
A lépcsőházból még felhallatszott Erzsi néni botjának ritmikus kopogása, ahogy az idős asszony gyanakodva elcsoszogott az ajtó előtt. Odalent, a földszinti homályban Székely Ricsi épp egy újabb rekesz csempészett prémium kávét csúsztatott át Marika néni pultja alá – a ház szürke túlélési hálózatában mindenki a maga módján próbálta átvészelni az emelkedő közös költségeket –, de Dániel világát most kizárólag a digitális fojtogatás töltötte ki.
Az íróasztalhoz lépett, ahol a monitor kék glóriája világította meg a felhalmozott csekkeket és az elutasított hitelkérelmeket. Remegő kézzel nyitotta meg a titkosított mappát, kényszeresen ellenőrizve, hagyott-e bármilyen nyomot az IP-címéből. A folyosóról halk léptek zaja szűrődött be: Bálint haladt el az ajtó előtt, szaporán, mintha ő is a saját árnyéka elől menekülne ezen a feszült éjszakán.
Ekkor a kijelző újra felvillant. Egy ismeretlen fájlátviteli hivatkozás érkezett, alatta egyetlen tömör sorral: „A tegnapi titkod túl sokat ér ahhoz, hogy törölhesd.” Dániel hátrált egy lépést, a hideg veríték végigcsordult a hátán; rájött, hogy a csapda nem a cég szerverén, hanem ebben a házban zárult rá.