A zsarolás hálójában

A másodiki ajtó csattanása még ott terjengett a lépcsőház fojtogató levegőjében, mikor Erzsi néni már lefelé fordította a tekintetét. Léptei megfontoltak, nesztelenek voltak, mint a zsákmányát becserkésző ragadozóé. A félemeleti fordulóban Bálint épp a kulcsaival babrált, de az idős asszony árnyéka már rávetült a sárgult falra. Erzsi néni nem teketóriázott: viaszosvászon szatyra mélyéről előhúzta a nehéz, gyűrött barna borítékot, s a folyosó hűvös homályában Bálint mellkasának szegezte.
– Ugye nem felejtetted el, Bálint, mivel tartozol a ház békéjéért? – suttogta az asszony, s hangja élesebb volt a huzat süvítésénél. – Mert ha az a boríték nem telik meg időben, Enci még ma megtudja, kit rejtegetsz Dr. Szabó rendelőjében. Erikát és a gyereket sem lehet a végtelenségig eltagadni.
Bálint megdermedt, ujjai fehéredésig szorultak a korlátba. Szemében a felismerés és a tehetetlen düh csillogott. Pontosan tudta, hogy a házban minden szál az öregasszony kezében fut össze. Lentről, a földszint felől még hallatszott, ahogy Enikő nem sokkal korábban rohanva távozott a bolt előtt – miközben a pult mellett Marika néni kíváncsian méregette a táskájából kiejtett apró, műanyag tesztet –, de Bálint számára a külvilág megszűnt létezni. Csak a barna boríték súlya maradt, ami lassan, de megállíthatatlanul húzta a mélybe.
– Addig hallgatsz, míg megkapod, amit kértél – sziszegte Bálint falfehér arccal, miközben átvette a fenyegető papírt.
Erzsi néni ajka gúnyos mosolyra húzódott. Tudta, hogy a hurok megszorult, és a Vászoly utca 6. falai újabb áldozatot ejtettek a titkok hálójában.