A visszaléphetetlen út

Dániel a lépcsőház hűvösében állva végre rászánta magát, és előhúzta zsebéből a szüntelenül remegő készüléket. A kijelző sárgás fénye az arcába vágott, rajta a hajnali két órakor elküldött felmondólevelére érkezett automatikus és az osztályvezetője személyes válasza. A „Dániel, ezt gondold át újra, reggel beszéljünk” mondat úgy nehezedett a mellkasára, mintha a társasház omladozó födémszerkezete roskadt volna rá. A tegnap esti, hirtelen elhatározásból elkövetett lázadás – a biztonságos, de lélekölő adatelemzői állás feladása – a nappali fényben már nem szabadságnak, hanem tiszta őrültségnek tűnt. Szorongva nézett körül a szürke falak között, mintha a repedések is az ő felelőtlenségét suttognák.
Ahogy elindult felfelé az első emeletre, a hármas lakás ajtaja résnyire nyílt, és megjelent mögötte Erzsi néni éber, gyanakvó tekintete. Az idős asszony, mint a ház önkéntes őrszeme, azonnal kiszúrta a férfi zaklatottságát és a kezében szorongatott telefont.
– Jó reggelt, Dánielkám! Maga is úgy jár-kel, mint egy kísértet – suttogta rekedten, de messze hangzóan Erzsi néni, miközben vékony ujjával a hirdetőtábla felé bökött. – Látta, mit művel ez a Fekete? Már megint kiplakátolta a lépcsőházat a rendkívüli gyűléssel. Ki akarja semmizni a tisztességes lakókat ezzel a felújítási alappal! De én ott leszek, és megmondom a magamét, az biztos!
Dániel csak fásultan bólintott, képtelen volt most belemenni a ház örökös háborújába. Ahogy próbált elosonni a résnyire nyitott ajtó mellett, a felette lévő fordulóból nehéz, kimért léptek zaját hallotta. Fekete Zoltán jött lefelé a negyedik emeletről, hóna alatt egy vaskos, kék gyorsfűzővel, amiben a ház pénzügyeit őrizte.
– Kelemen úr, remélem, este magára is számíthatunk – állította meg Dánielt a közös képviselő, szemüvegét igazgatva. Fáradt volt, de a bürokrácia iránti elkötelezettsége mégis egyenes tartást adott neki. – Sorsdöntő szavazás lesz. Ha most nem emeljük meg a keretet, a gépészet teljesen felmondja a szolgálatot. Nem halogathatjuk tovább a felelős döntéseket.
Dániel a zsebébe süllyesztette a telefont, ami újabb néma rezgéssel jelezte, hogy a főnöke már hívja. Fekete Zoltán szigorú, mégis magányos alakjára nézett, majd lepillantott a résen át még mindig figyelő Erzsi nénire. Megértette, hogy ebben a házban mindenki a saját maga által épített börtönből próbál kitörni, és a ma esti lakógyűlésen a feszültség elkerülhetetlenül robbanni fog.