Sönt a sötétben

A zöld fény tompa derengése visszatért a vezetékekre, de a tizenkettes padnál nem kísérte megkönnyebbülés a csendet. Alinda combjai görcsösen rángatóztak a hirtelen átvett túlterheléstől. Átvállalta a nagymama részét is, de a tizennégy éves test izmai nem a kolónia kegyetlen gépezetéhez méreteződtek. A tüdeje égett, a lendkerék nehéz vasazata pedig érezhetően lassulni kezdett alatta.
– Bírnod kell – suttogta a nagymama szorosan lehunyt szemmel. A hangja reszketett a fojtott félelemtől. – Ha elvágódsz, átsorolnak.
– Bírom – zihálta Alinda, de a szó alig hagyták el a száját, amikor a wattmérő mutatója megint megremegett. Pontosan tudták mindketten, mi vár arra, aki végleg kidől: az L-szektor sötét, névtelen járatai nem eresztik vissza a kimerült munkásokat.
A szomszédos fülkében János-g534 figyelte a lány megroppanó tartását. A saját pedáljain az ütemet tartva, a bőre alatti izmok feszüléséig küzdött. Tudta, hogy ha Alinda most elbukik, annak nincs visszautat jelentő korrekciója. A kolónia nem ismeri a kegyelmet, csak a kihasználható energiát.
János óvatosan, a csapágyak nyikorgását kihasználva közelebb nyúlt a rejtett söntkábelhez. A saját fizikai épségét kockáztatva terhelte túl a saját egységét, hogy átcsatornázzon egy kevés feszültséget a tizenkettes padra. A mellkasát perzselő fájdalom járta át, a műszerfala vörösen villant.
– Mit teszel? – szisszente fel a nagymama, észrevéve a hálózat rezdülését.
– Tartom – felelte János szaggatottan.
A lány sorsa most egy vékony, túlmelegedett rézdróton és két ember végletekig feszített izmain múlott.