A tiltott ütem

Az őrszem nehéz léptei lassan elhalódtak a C-szektor hideg, betonszürke folyosóján. A levegőben még ott terjengett az ózon és a gépzsír csípős szaga, de a tizennégyes fülke feletti vörös jelzőfény visszaváltott a megszokott, tompa sárgára. A tizenkettes padnál Alinda a kormányrúdra borulva zihált. Izmai remegtek a túlterheléstől, meleg izzadság cseppent a kopott vaslemezre.
– Ne mozdulj, lányom – suttogta a nagymama rekedten, miközben próbálta felvenni a saját, minimális fordulatszámát. A szemeiben rettegés ült. – Látják a wattmérőn, ha most abbahagyod. Ha a számok leesnek, visszaállnak a vizsgálatra.
– Nem érdekel a számuk – vetette oda Alinda élesen, de a hangja megbicsaklott a kimerültségtől. A mellkasa égett a szaggatott lélegzetvételektől, szemei vörösek voltak a dühtől és a tehetetlenségtől. – Nem lehet így élni. Ez nem élet, csak lassú elhasználódás.
A szomszédos fülkéből tompa, fém a fémen csattanó hang hallatszott. János-g534 a saját hajtókarjának szélével három rövid, majd két hosszú koppintást mért a vázra. A ritmus szabálytalan volt, kirítt a kolónia megszokott, gépies üteméből. Nem volt engedélyezett kommunikáció, csak egy veszélyes jelzés, amit az öregek még az első lázadások idejéből őriztek meg a hálószektorok mélyén.
Alinda felnézett. A válaszreakciója szinte ösztönös volt: a pedálokat egyetlen pillanatra megtorpantva felvette János szaggatott ritmusát. A dinamó fémes morgása megváltozott, apró, látható hullámzást keltve a feszültségmérő mutatóján.
– Mit csináltok? Megőröltetek? – sziszegte a nagymama, és riadtan kapott az unokája karja után. – Ezért az L-szektorba visznek!
De a szikra már pattant. János tekintete találkozott Alindáéval a drótháló hálózatán keresztül, s bár egyikük sem szólt többet, a nehéz, megszabott ütem helyett most egy saját, közös ritmus visszhangzott a vasvázban.