A megőrzött arc

A fém hűvös tapintása a bőrökhöz tapadt, ahogy a lendkerék fokozatosan visszaszelídült az egyenletes, halk morajlásba. Az őrszem lépteinek fémes visszhangja lassan elhalt a hatos szektor homályában, s a levegőben bent rekedt feszültség végre engedni kezdett. Alinda válla megereszkedett. A szeme előtt még sárgán vibráltak a wattmérő számai, de a teste már nem a görcsös dühvel, hanem a megszokott, tompa fáradtsággal küzdött.
A szomszédos pult felől halk kattanás hallatszott. János nem szólt egy szót sem, csak egy apró, szinte láthatatlan mozdulattal eltolta a saját hajtókarjának súlypontját, és észrevétlenül átvállalt egy kevés terhelést a lány láncáról. Bár a hálózati szabályzat szigorúan büntette az ilyen energiaátvitelt, a fiú tekintetében nem volt félelem. Csak egy csöndes, makacs védelem derengése, amely többet ért a szűkre szabott fejadagoknál. Alinda rápillantott, s a tekintetük találkozásában egy pillanatra megszűnt a gépmonstrumok nyomasztó ritmusa.
– Az ember nem attól ember, hogy hány wattot termel a kolóniának – suttogta a nagymama, miközben kiszáradt kezét a térdére szorította, és elnézett a szürke csövek hálója felett. – Hanem attól, hogy emlékszik a másik arcára, amikor sötét van.
A csarnok szélén az új lakó keltette felfordulás moraja még érezhető volt; a megszokott rend finom repedésein keresztül valami ismeretlen, nyers erő szivárgott be közéjük. De ebben a szűk résben, a leheletfinom gesztusok és a lopott pillantások között Alinda megérezte: a lelket nem a generátorok táplálják, hanem az a néma figyelem, amit semmilyen optikai szenzor nem tud végérvényesen kitörölni.