A gépies ritmus rései

A dinamóterem gőzös levegőjében a pedálok csikorgása ritmikus lüktetéssé szelídült. Alinda combjaiban izzó fájdalom hullámzott, de a tizenkettes pad feletti kijelző zölden derengő számai végre beálltak a kívánt értékre. A lány a nagymamájára pillantott, aki elmosódott tekintettel meredt a saját megfeszülő lábfejére. Az öregasszony mozdulatai gépiesek voltak, mintha a teste már régen nem a sajátja lenne, csupán egy leltári tétel a kolónia elnyelő energiahálózatában.
Alinda szívét megszorította a felismerés: ha a mindennapokból kiveszik a választás joga, mi különbözteti meg őket a folyosókon járőröző acélvázaktól? Mitől marad ember az, akinek a létezését csak kilowattokban mérik? Ebben a pillanatban megérezte János-g534 szótlan tekintetét a szomszédos sor felől. A fiú ritmikus mozdulatokkal terhelte a saját tengelyét, átvállalva a nyomás egy részét, miközben a szeme sarkából óvatosan Alindát figyelte. Ez a néma, tiltott pillantás több méltóságot és meleget hordozott, mint a csarnok összes csövének zúgása.
Pár lépésre tőlük az Őrszem-3 állt mozdulatlanul. Az optikai lencséje szaggatottan, bizonytalanul vibrált a hálózat túlfeszültségétől. A gép fagyos protokolljában valami elakadni látszott; nem büntetett, csupán riadtan regisztrálta az ingadozó jeleket, mintha maga az AI is tartana a rendszer összeomlásától.
A műszak végét jelző sziréna végül felvisított. A hálókamrák szektora felé terelt tömegben fojtott suttogás terjedt egy új lakóról, egy idegenről, aki a falakon túlról hozott híreket. Alinda a nagymama karjába kapaszkodott, és a sötét folyosón haladva megértette: a túléléshez kevés a kapott kalória, az emberi lélek szikráját kell megőrizniük.