Arany és bőr

Alinda ujját az arany peremére tette. Meleg volt. Nem a padló melege, nem a massza édessége — másféle. Olyan, mint amikor a nagymama hangja a múltat hozza be a fülkébe.

A kígyó pikkelyei apró árnyékokat vetettek. A kör alakú keret gótikus élei árnyékban vesztek el, de a fémen végigfutó fény úgy szólt, mintha valaki belülről nézne ki.

Az ajtóban megállt az Őrszem. A fényes arclemez egy másodpercig a könyvön pihent.

— Nem azonosított tárgy — mondta, és a hangjából hiányzott a szokásos bizonyosság.

Alinda a könyvet a pléd alá csúsztatta. A szikrák még egy pillanatig a levegőben maradtak, aztán elhaltak, mint kifújt gyertya.

A nagymama megszorította a kezét.

— Ha nem tudják mérni — suttogta —, akkor mesélni kell róla. Mielőtt ők találnak neki nevet.