A nagymama mesél

A fülke kicsi volt, de a nagymama hangja kitöltötte.

— Autóval mentek, ahova akartak — mondta, és a szeme nem a falat nézte, hanem valami távolabbit. — Könyvet olvastak. Színházba mentek. Táncoltak. Este az utcán beszélgettek, és nem kértek engedélyt a lépéseikhez.

Alinda a térdén ülve hallgatta. Ő maga nem élte át azt a világot. Mégis, a szavakban volt valami, ami a cső édességénél igazabbnak tűnt.

— A nagyszüleim mesélték nekem — folytatta a nagymama. — Én meg neked. Három generáció emléke. Ha ezt elfelejtjük, csak a pedál marad.

Kint lépések hangzottak. Őrszem. A fülke ajtaja nem zárt jól; a fény belevágott a sötétbe.

— Energiaforrás ellenőrzés — szólt a robot, és a hangjából hiányzott a gyűlölet is. Csak a kategória volt benne: ember = tartalék.

Alinda a nagymama kezét fogta. A bőr meleg volt. Emberi.

— Ez nem igaz élet — suttogta a lány.

A nagymama nem válaszolt rögtön. Aztán, nagyon halkán:

— Akkor mesélünk tovább. Amíg van kinek.