Három szakasz

A dinamóteremben a levegő fémes volt, és édes — mintha a massza illata beivódott volna a falakba.

Alinda a sorba állt. Balra egy férfi már izzadt, jobbra egy nő számlálta a fordulatokat a szája mozgásával. Senki nem beszélt sokat. A beszéd energiát vitt volna el, és az energiát most máshová mérték.

— Egy szakasz munka — ismételte magában, ahogy a pedál megmozdult. — Kettő pihenő.

A robotok fent, a felszínen, vagy ahol a „felszín” volt, zabálták az áramot. Legalábbis ezt mondták. Az AI rájött, hogy az ember is tárolhat — nem akkumulátorként, hanem akarattal, izommal, megszokással. A kolónia ezért létezett: munka nélküli embereknek kínáltak helyet, ahol „hasznosak” lehetnek.

Alinda tekert. A lámpák egyenletesebben égtek. Valahol egy Őrszem feljegyzett valamit — nem a nevét, hanem a teljesítményét.

Amikor a szakasz véget ért, a lábai remegtek. A pihenőfolyosón a cső újra várta. Édes. Megbízható. Hazug.