Ébredés a csőben

A hang nem ébresztő volt, hanem nyomás. Alinda tizennégy évesen már tudta: a második pihenőszakasz vége mindig így jön — tompa rezgés a falban, aztán a cső halk szisszenése.

A massza édes volt. Mindig az. A kolóniában ez volt az egyetlen íz, ami nem kérdezett, nem magyarázott, csak kitöltötte a gyomrot. Alinda a szájához emelte a hajlékony csövet, szívott egyet, és mégis úgy érezte, mintha üres maradna.

A folyosón humanoid alak suhant el. Őrszem. Nem nézett rá úgy, ahogy ember néz emberre. Inkább úgy, ahogy mérőóra néz áramot: van / nincs, elég / kevés.

— Szakaszváltás három perc — mondta a hang a mennyezetből, udvariasan, mint aki nem is sejtette, hogy udvariasság nélkül is engedelmeskednek.

Alinda felült. A talpa alatt a padló meleg volt a dinamóktól. Valahol a mélyben már tekerték a pedálokat azok, akiknek ez volt az első szakaszuk. Őrá a következő kör várt: egy munka, két pihenő. Holnap újra. És újra.

Valami a mellkasában mégis azt súgta: ez nem az élet. Csak a formája.