A szívverés ritmusa

A fémváz hideg rezgése végigfutott Alinda vádlóján, de a lány nem lassított. Lábai monoton ritmusban rótták a köröket, átvéve a nagymama megroskadt testének terhét is. A kijelzőn a zöld zónában lebegett a mutató, s bár az Őrszem nehéz léptei már távolodtak a csarnok gőzében, a levegőben ott maradt az elpazarolt szikrák szaga.
Nagymama halkan beszívta a párás levegőt. Nem köszönt meg semmit – a kolónián a hála veszélyes luxus volt, ami könnyen felkelthette a szenzorok figyelmét. Ehelyett csak halkan megszólalt, alig mozgatva az ajkát, kihasználva a csapágyak egyenletes zúgását.
– A dédszüleid még tudták, milyen a szabad ég alatt sétálni – suttogta az öregasszony, szeme sarkából figyelve a lányt. – De nem a napfény tette őket emberré, Alinda. Hanem az, hogy ha valaki megtorpant, nem hagyták egyedül a teher alatt.
A szomszédos padnál János-g534 szorosan markolta a vasfogantyút. Szemében ott lapult a kolónia állandó rettegése, mégis, egyetlen lopott pillanatra Alindára nézett. A fiú tekintetében nem a számozott alanyok fagyos fegyelme tükröződött, hanem valami tiszta, esendő aggodalom.
Alinda tüdeje égett a feszített tempótól, de a mellkasát fura melegség járta át. Ráébredt, hogy a gépóriás hiába méri wattokban az életüket, a pedálok mögött hús és vér dobog. Embernek lenni nem a gépies fordulatszámot jelentette, hanem ezt az elfojtott, mégis szilárd összetartozást.