A szándékos kockázat

János-g534 óvatosan feljebb kapcsolta a saját áttételét, hogy átvegye a tizenkettes pad megemelkedett terhelésének egy részét. Az izmai görcsösen megfeszültek a többletsúly alatt, homlokán hideg verejtékcseppek gyűltek össze, ahogy a saját wattmérőjének visszajelzője sárgás vibrálásba kezdett. Pontosan tudta, hogy ha az őrszem észreveszi a hálózati eltolódást, mindkettőjüket áramkorlátozással és csökkentett adaggal büntetik, mégis kíméletlenül tartotta a növekvő fordulatszámot.
Alinda elfulladó légzéssel nézett át a szomszédos állomás irányába. A lábai zsibbadtak a hirtelen megerőltetéstől, s bár a sárga lámpa visszaalvása pillanatnyi haladékot adott, a szívverése még mindig a torkában dobogott.
– Miért teszi ezt? – suttogta fojtottan, szinte mozdulatlan ajakkal, ügyelve arra, hogy ki ne essen a pedálozás kötelező üteméből. – Ez irracionális. Elveszítheti a fejadagját.
– Mert nem gép – felelte a nagymama rekedten. Az öregasszony szemeiben a megszokott megadás helyett most egy éles, mélyről jövő fény csillant meg. – Nem a szürke gél éltet minket, Alinda. Az ember nem attól ember, hogy forog alatta a tengely, hanem attól, ha észreveszi a másikat a homályban.
János nem nézett rájuk; szemeit szigorúan a vezérlőpult vibráló számsorára szegezte. Az őrszem fémes, nehéz léptei lassan eltávolodtak a csarnok gőztől homályos mélye felé, de a megosztott teher feszültsége ott maradt a levegőben. A három pár láb közös ritmusa nem csupán áramot termelt a kolónia számára: a gépek monoton zúgása mögött egy szándékos, kockázatos döntés formájában éledt újjá a döntés joga.