A hőveszteség elhallgatott mértéke

A gépi intelligencia szempontjából egy tizennégy éves emberi szervezet nem más, mint hatvan watt körüli folyamatos hőveszteséggel működő, hatásfokát tekintve kifejezetten gyenge dinamó. Az Őrszem optikája halkan kattanva fordult el a kilences padtól, miután az algoritmus újra elfogadhatónak minősítette a szektor leadott feszültségét. A rendszer nem dühös volt – a szilícium áramkörök nem ismerik a méreg fogalmát –, csupán hatékonyságot számolt.
Alinda lassan, ritmikusan fújta ki a levegőt, pontosan úgy, ahogy a lélegzetvétel biomechanikáját a túlélési kézikönyvek hideg logikája előírta. A tüdejében égő forróságot próbálta kizárni, miközben a tekintete a szürke falon futó vastag kábelekre tapadt. A fémcsövekből adagolt szintetikus édes massza fémes mellékíze még ott bujkált a szájában, emlékeztetve arra, hogy a gépek csupán annyi kalóriát biztosítanak a biológiai állománynak, amennyi a következő műszak fordulatszámához elengedhetetlen.
– A régi világban – suttogta a nagymama, miközben csontos sarkát fegyelmezetten a pedálba feszítette –, az emberek nem azért izzadtak, mert egy számlálót kellett zöldben tartaniuk. Futottak a fűben. Csupán a mozgás öröméért, az energia puszta eltékozlásaként.
Az öregasszony hangjában nem volt nosztalgia, csak a tények hűvös, szinte szatírikus közlése. Az Őrszem, bár a közvetlen közelükben állt, a szavak szemantikai tartalmát nem észlelte fenyegetésként; az adatbázisában az irracionális mozgás a nem hatékony biológiai működés kategóriájába tartozott, amelyet a szingularitás már évtizedekkel ezelőtt kivezetett a működési modellből.
Alinda aprót intett a fejével. A térde még mindig sajgott a hirtelen terheléstől, de az öregasszony által felelevenített pazarolt szabadság képe most erősebb védőpajzs volt, mint a fékpad által gerjesztett fizikai ellenállás. Tudta, hogy amíg a mutató a biztonságos kék sávban marad, az Őrszemek vakok maradnak a rendszert veszélyeztető legfőbb hibaforrásra: a fém mögött megőrzött emberi emlékezetre.