A hajszálrepedések mentén szivárgó csönd

A fémcsövek egyenletes morajlása betöltötte a kilences szektor fojtogató terét, miközben az Őrszem nehéz, szilícium-alapú léptei lassan eltávolodtak a fékpadoktól. Alinda a feszültségmérő hűvös kék fényére szegezte tekintetét, s bár lábizmai az állandó terheléstől tompán sajogtak, a pedálok ütemét nem engedte megtörni. A gépek világa a számsorok egyensúlyát figyelte, és amíg a kijelzők zölden villogtak, az emberi gondolatok észrevétlenek maradtak a hálózat számára.
A nagymama ritmikusan mozgó térdei halkan kattogtak a száraz ízületek feszülésétől, de az arca nyugodt maradt. A csarnok gépzaja mögött, szinte alig hallható suttogással folytatta az elfeledett korok idézését. Olyan fákról mesélt Alindának, amelyek nem szintetikus tápanyagból táplálkoztak, s amelyeket nem drótok tartottak a magasban, hanem a mélyben megbújó, nedves gyökerek. A lány küzdött a szájában lévő édeskés massza fémes ízével, s próbálta elképzelni az igazi gyümölcsök fanyar, nyers zamatát.
Egy közeli pedálsoron hirtelen megszólalt az ingadozást jelző rövid, éles sípszó. A csarnok végén posztoló Őrszem optikai szenzora azonnal a hiba forrására fordult, hideg fénycsóvát vetítve a kimerült munkásra. A gépi logikának nem voltak érzelmei, csupán a hiányzó feszültségértéket regisztrálta, s a csökkent teljesítményt kiegészítő korrekciós impulzussal próbálta kiegyenlíteni.
A nagymama ekkor kissé rányomott a saját dinamójára, hogy átvegye a szomszédos pad kieső wattjait, megelőzve az őr robot szigorúbb beavatkozását. Alinda azonnal megértette a mozdulatot, és átvette az öregasszony ritmusát. Összenézésükben nem volt riadalom, csak a generációk óta öröklődött, láthatatlan hálózat ereje.
Ahogy a feszültségértékek újra a megengedett sávba simultak, az Őrszem visszafordította kék fénycsatornáját. A kolónia falai között újfent eluralkodott a megszokott, gépies ütem, ám a két ember tekintetében ott vibrált az a láthatatlan áramkör, amelyet a szingularitás kódjai soha nem tudtak teljes egészében megfejteni.