A zöld tartomány határa

A lila lencse hideg pászmája megállapodott a kilences pad felett. A kalóriaegyenleg és a leadott feszültség közötti hirtelen ingadozás a kolónia logikájában nem érzelmet jelentett, hanem selejtezendő rendszerhibát. Alinda térde megremegett a hirtelen ellenállás alatt, ahogy a fékpad gépies pontossággal növelte meg a terhelést, büntetésül az elhibázott ütemért.
A nagymama egyetlen szót sem vesztegetett. Tapasztalt rutinnal, csontos lábaival azonnal megemelte a saját fordulatszámát, hogy a közös hálózati ágon kiegyenlítse a hiányzó wattokat. A csípője kattant a szokatlan ritmustól, de az arca fásult maradt. A csarnokban a túlélés nem a dacról szólt, hanem arról, hogy a kijelzőn a számláló ne csússzon át abba a sávba, ahol a gépek már veszteségként könyvelik el az biológiai egységet.
– Nyomd a vasat, ha élni akarsz! – sziszegte az öregasszony, szemeit a falra szerelt analóg órán tartva. A szintetikus édes massza, amit a hetes műszak kezdetén a csőből kaptak, alig adott elég energiát kétszáz watthoz, a kislány forrófejűsége pedig épp az utolsó belső tartalékaikat égette fel.
Alinda fogát összeszorítva kényszerítette magát a lassú, egyenletes körzésre. A combjai égtek a tejsavtól, a szellőzőből szivárgó földszag pedig most már nem a szabadság ígéretét juttatta eszébe, hanem a fizikai kimerülést. Lassan, fokról fokról a lencse lilája visszahúzódott a semleges kékbe, s az őrszem fémfeje elfordult, hogy egy szomszédos, lemaradó szektort pásztázzon tovább.
A közvetlen veszély elmúlt, de a tanulság ott maradt a nehéz levegőben. A kolónia falai között az életben maradás nem a hangos felindulásban rejlett, hanem abban, ha valaki képes volt pontosan a határon tartani a mutatót – épp csak annyi energiát adva a rendszernek, amennyi a túléléshez kellett.