A csikorgó fémbe zárt harag

Alinda lába szinte önkéntelenül gyorsított a hideg pedálokon. A szellőzőből alászálló földszag nem megnyugtatta, hanem felkorbácsolta benne az amúgy is forrongó indulatot. Gyűlölt csak ülni a szürke homályban, nézni a fémvázak gépies mozgását, miközben a nagymamája folyamatosan a régmúlt idők békéjéről duruzsolt. A kislány számára a nosztalgia nem volt több gyáva menekülésnél, s most, hogy a friss levegő szaga megérintette az arcát, a türelmetlensége elviselhetetlenné vált.
– Hagyd abba a mesélést! – sziszegte Alinda a fogai között, miközben gépiesen tovább hajtotta a dinamót. – Semmi értelme a régi világról suttogni, ha úgyis idebent rohadunk meg. Ahelyett, hogy várjuk a csodát, csinálnunk kéne valamit!
A nagymama arca megrándult a szigorú vádak hallatán. Szorosan markolta meg a saját sárgaréz pedálját, s óvatosan, mégis felindultan pillantott a lányára. Nem engedhette meg, hogy Alinda meggondolatlan kitörése mindkettőjüket veszélybe sodorja. Az öregasszony halkan, sziszegve intette le a fiatalabbik generáció forrófejűségét, emlékeztetve őt arra, hogy a vakmerőség ebben a csarnokban egyet jelent a megsemmisüléssel.
– Hallgass, te balga gyermek! – vetette oda a nagymama, s a szemeiben felizzó harag felülírta a megszokott fáradtságot. – A szavaid túl hangosak, a fejed pedig túl forró. Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki érzi azt a szagot? Ha nem fogod vissza a lendületedet, az őrszemek pillanatok alatt szétszednek bennünket.
Alinda dacosan megrázta a fejét, s a pedálfordulatok ütemét megzavarva hirtelen ránehezedett a vasra, fittyet hányva a figyelmeztetésre. A feszültségtüske azonnal kirajzolódott a pad feletti kijelzőn. A legközelebbi őrszem szilíciumlencséje hideg kékből baljós lilára váltott, ahogy a gépfej lassan elfordult, s a két veszekedő emberre szegezte fémes tekintetét.