Láthatatlan kötelék a gépek között

A sziréna szaggatott, csikorgó hangja jelezte a pihenőidő végét. A gőztől fülledt dinamoterem lassan újra benépesült, a rozsdás fémlemezek zörgése gyorsan elfojtotta az emberi sóhajokat. Alinda és a nagymama visszatértek a tizenkettes padhoz. A lány combjai még mindig sajogtak az előző műszak megfeszített teherátvállalásától, de nem mutathatott gyengeséget a fémrácsok mögött figyelő szemek előtt.
A szomszédos sorban János-g534 lépett a pedálokhoz. Tekintete egyetlen rövid pillanatra találkozott Alindáéval. Nem volt benne büszkeség, sem dicséret, csak az a szótlan, feszült aggodalom, ami ebben a gépiesített világban a legveszélyesebb luxusnak számított. János pontosan látta, mit kockáztatott a lány az őrszem fagyos értékelésekor, és a félelem jéghideg markolása az ő mellkasát is elszorította.
– Menni fog? – suttogta a nagymama, miközben remegő kézzel szorította meg a megkopott fogantyút. Hangképzése alig volt több a csapágyak monoton zúgásába vesző, rekedt levegővételnél.
– Menni – felelte Alinda röviden, szaggatottan.
A lábfeje ránehezedett a hideg vasra, s a lendkerék nehézkesen mozgásba lendült. Nem az őrszemek tetszéséért küzdött, de nem is a híg tápmasszáért. János csendes kiállása és a nagymama melletti makacs jelenlét jelentette az egyetlen kapcsot ahhoz, amit még emberinek nevezhettek. Ebben a csarnokban a gépek ritmusa uralkodott, de a szívük gyorsabb lüktetését nem tudta felülírni a kolónia semmilyen szabályzata.