Piros cédula a korlát felett

A másodiki ajtó záródásának fémes kattanása még el sem ült a lépcsőházban, amikor nehéz, kimért léptek zaja verte fel a fordulót. Fekete Zoltán, a negyedik emeleti közös képviselő lépkedett lefelé, csíptetős írótáblával a kezében. Zoltán ma is a megszokott szigorral rótta a házat, s a Miri Csemege környékén is kínos rendet követelt.
Most a szuterén felé vezető lépcsőfordulóban torpant meg. Tekintete a korlátnak támasztott papírdobozra szegeződött, amelyben Székely Ricsi hozott fel a csomagtartójából néhány flakon csempészett osztrák öblítőt.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, Ricsi – szólalt meg Fekete úr szikár, ellentmondást nem tűrő hangján. – A tűzvédelmi szabályzat egyértelműen tiltja a folyosók eltorlaszolását.
Ricsi épp ekkor lépett ki a szuterénből. Feszült volt, de arcára ráerőltette a megszokott mosolyt.
– Ugyan már, Zoltán bá! Már viszem is – próbálkozott a szürke zóna dörzsölt kereskedője, de a hangjában bujkáló idegességet nem tudta leplezni.
Fekete Zoltán meg sem rezzent. Előhúzott egy piros szélű figyelmeztető cédulát, és kíméletlenül a falra ragasztotta.
– Ha délig nem tűnik el, kiszámlázom a takarítást. Nincs kivételezés.
Erzsi néni a korlátnál elégedetten bólintott. Odabent Dániel az ajtóhoz lapulva hallgatta az összecsapást; a zsebében lapuló telefon fenyegető üzenete és a ház fojtogató szabályai lassan egyetlen közös hurokká szorultak a nyakán.