Mérgező hírek a korlátnál

Fekete Zoltán sarkos léptei még végigvisszhangoztak a szűk lépcsőházban, amikor a papírvékony ajtólap mögött lapuló Dániel tenyérnyi telefonja tompa rezzenéssel megremegett. A zsebében megbúvó képernyő újabb névtelen, fojtogató üzenetet vetített a sötétbe, de odakintről, a másodiki forduló felől már egy újabb átható zörej törte meg a feszült csendet.
Erzsi néni elégedett bólintása nem a levegőbe szólt; a korlátra támaszkodva lassú, nehézkes mozdulattal fordult a frissen nyíló szomszédos ajtó felé. Enci lépett ki a folyosóra, kezében egy összegyűrt papírszatyorral, de a kapualjból felhallatszó szigorú hangok hallatán rögtön megtorpant. Arca sápadt volt, tekintete szaggatottan cikázott a lefelé igyekvő közös képviselő és az öregasszony figyelő szemei között.
– Jó, hogy látom, Enikő – suttogta Erzsi néni, szándékosan lefojtva a hangerőt, hogy a leselkedők fülét közelebb csalja. – A pult alatt beszélik a Mirinél, hogy Bálint megint az éjszakai műszakra hivatkozik… pedig a lentiek szerint nem is a garázsnál látták tegnap este. Jobb, ha nyitva tartja a szemét, kedvesem.
Enci összerezzent a ködös célzástól, ahogy a feszültség láthatatlan sarka rászorult a torkára. A lány szorítása rákövült a szatyor fülére, de válaszolni sem tudott: a szuterén mélyéből Lugosi Jenő fojtott, káromkodó ordítása csattant fel, ahogy a kiégett ex-operaénekes dühösen megrúgta a lépcső alatti rácsot. A Vászoly utca 6. falai között a sűrűsödő gyanakvás lassan újra méreggé vált.