Piros borítékok a bádogfal tövében

A földszinti kapualjban a bedobónyílások fémlemezei fémesen csattantak, ahogy a kinti huzat bevert a hiányos üvegajtón. Molnár Máté kimerülten támaszkodott a zöldre mázolt postaláda-falnak, ujjai között elhalmozódott áramszámlák és piros bélyegzős fizetési felszólítások sárgult szélét gyűrögetve. Biankával közös törlesztőrészleteik hónapról hónapra emelkedtek, a postaláda mélye pedig naponta emlékeztette arra, milyen kétségbeejtően vékony jégen egyensúlyoznak.
Ekkor lépett be a kapun dr. Balog Henrik. A férfi élre vasalt sötét öltönyében, jéghideg kimértséggel nyúlt a kulcstartójához. Megállt Máté közvetlen szomszédságában, és finom mozdulattal nyitotta ki a tízes lakás rekeszét. A szűk előtérben azonnal megfagyott a levegő.
– Látom, a rendkívüli felújítási hozzájárulás magát is felkészületlenül érte, Máté – jegyezte meg Balog halk, steril hangon, miközben átható pillantást vetett a fiatalember kezében szorongatott felszólításokra. – Fekete úr új szabályai kíméletlenek, de a banki határidők még inkább azok. A csúszásoknak mindig ára van.
– Nem a közös költség a legnagyobb bajom, ügyvéd úr – sziszegte Máté, és görcsösen a zsebébe gyömöszölte a borítékokat. – Ebben a házban lassan már a levegővételért is kamatot számolnak fel.
A lépcsőforduló felől halk papucsos léptek visszhangoztak: Erzsi néni a korlátba kapaszkodva figyelte a kapualji feszültséget. A falak között nem akadt menekülőút; a felhalmozott adósságok és a közös ügyek kényszerűsége újra meg újra a bádogládák elé láncolta a lakókat.