Papírlapok a fordulóban

Dániel az ajtó mögött állva hallgatta, ahogy a lépcsőház feszült csendjét hirtelen elvágja a villanyóra-szekrény halk sercegése. A folyosói lámpa egyszer pislákolt, majd sárgás fénnyel vibrált tovább, ahogy a túlterhelt hálózat feszültsége megremegett. Odalentről Bordás professzor teátrális hangja visszhangzott a váltóáram fizikai törvényeiről és a régi szép időkről, de a másodiki pihenőben másféle vihar készülőpött.
Bálint a korlátnak támaszkodva próbált elhaladni a lépcsőfordulóban várakozó Erzsi néni mellett. Az idős asszony nem mozdult, szikár alakja komor szoborként állta útját. Szürke kötényének zsebéből egy megviselt, nehéz barna boríték sarka kandikált ki, ujjai pedig szorosan rákulcsolódtak a papír szélére.
– Nem szaladhatsz el mindig, Bálint – sziszegte Erzsi néni, s hangja élesebb volt a huzat süvítésénél. – Ha nem teljesíted, amit kértem, ez a boríték véletlenül Enci kezébe kerül. Meg persze Erika tudomására is eljut a teljes igazság a gyerekről.
Bálint arca elfehéredett, tekintete vadul csapongott a félhomályos lépcsőházban. A zsebében ökölbe szorult a keze, de tudta, hogy a házban minden falnak füle van, és az öregasszony láthatatlan hálózata elől nincsen menekvés.
– Maga nem tud semmit – préselte ki a fogai között fojtottan Bálint. – Hagyja ezt abba!
– Mindent tudok, fiam – felelte az asszony cold magabiztossággal, miközben a borítékot visszacsúsztatta a zsebébe. – Ebben a házban semmi sem marad titokban.