A hatósági ultimátum

A sziréna szaggatott fénye kékre festette a Vászoly utca 6. kapualjának málló vakolatát. A Katasztrófavédelem és az Építésügyi Hatóság emberei határozott léptekkel érték el a földszinti lépcsőfordulót, ahol a szuterén felől még mindig szivárgott az elégett villanyvezetékek csípős, vegyszerszagú füstje. Fekete Zoltán, a negyedik emeleti közös képviselő remegő kézzel igazgatta a pápaszemét, miközben a hatósági szakértő kíméletlen pontossággal jegyzetelt a csíptetős táblájára.
– Az épület villamos hálózata életveszélyes, a pincei gázkoncentráció pedig meghaladja a megengedett határértéket – jelentette ki a vezető ellenőr, és a hangja végigvisszhangzott a szűk belső udvaron. – Nincs választásuk, képviselő úr. Vagy azonnal elrendeli a rendkívüli közgyűlést és a többszörösére emelt felújítási alap azonnali befizetését, vagy negyvennyolc órán belül lakatlanná nyilvánítjuk a házat, és megkezdjük a kilakoltatást.
A szavak súlya mint az ólom nehezedett a lépcsőházra. Erzsi néni az első emeleti ajtó résén át hallgatta az ultimátumot, s ujjai görcsösen szorultak a famintás ajtófélfára. A lakók elfojtott morajlása végighullámzott a gangon; a pénzügyi szakadék széle hirtelen mindenkinek a lába alá került.
Ekkor lépett elő a homályból Dr. Balog Henrik. A tízes lakás kényszerárverező ügyvédje élre vasalt öltönyében, jéghideg mosollyal simította meg a zakója hajtókáját. Léptei némák voltak a kőpadlón, de jelenléte azonnal megfagyasztotta a levegőt a pánikba esett Fekete Zoltán körül.
– Ne kapkodjunk, Zoltán – mondta Balog olyan halk és kimért hangon, ami kíméletlenül felülírta a hatósági ember szigorát. – A lakóknak nincs ennyi készpénzük. De szerencsére a tőke mindig tudja, hol kell segíteni a megszorult társasházakon… a megfelelő feltételek mellett, természetesen.