Néma orvosság

Bálint feszült léptekkel ért fel a második emeletre, ujjai görcsösen szorultak a kabátja szélébe. A kapualjban lezajlott találkozó nyomása még mindig a mellkasán ült, a torkát szárazság marta. Erika szavai baljós visszhangként vibráltak a fejében, miközben a lépcsőház fojtogató csendjét csak a felső szintekről leszűrődő halk, monoton villamos zúgás törte meg. Erzsi néni a korlátba kapaszkodva méregette a zárva maradt ajtót, majd lassan felé fordította gyanakvó, mégis riadt tekintetét.
– Maga is úgy néz ki, Bálint, mint aki szellemet látott – sziszegte az öregasszony, de a hangjából most hiányzott a szokásos magabiztos fölény. A rettegés vékony, láthatatlan hálóként fonta körbe a folyosót.
Ekkor halk kattanással nyílt a tizenkettes lakás ajtaja. Kerekes Lívia lépett ki a homályos folyosóra, kezében egy apró, jellegtelen papírzacskóval. A csendes ápolónő egyetlen gyors pillantással felmérte a lépcsőházi feszültséget. Tekintete egy másodpercre összeakadt Bálintéval. Nem volt szükség szavakra: Bálint pontosan tudta, mit rejthet a zacskó, hiszen a szorongással teli, álmatlan éjszakáin nem egyszer fordult már a nőhöz némi vényköteles segítségért. Lívia arca azonban most teljesen kifejezéstelen maradt, ujjai csak szorosabban fonódtak a csomagra.
– Jó estét – suttogta Lívia halk, gépies hangon, és megpróbált észrevétlenül elsurranni a fal mellett.
Bálint tétovázott, mintha megszólításra nyitná a száját, de Erzsi néni szemei kíméletlenül tapadtak rájuk. Ebben a házban minden apró rezdülés, minden elhallgatott gesztus veszélyes fegyverré válhatott.