Kényszerpálya a kapualjban

Fekete Zoltán keze érezhetően remegett, ahogy a katasztrófavédelem tisztje elé tartotta a ház elnyűtt műszaki naplóját. A földszinti kapualjban fojtogató gázszag keveredett a túlterhelt vezetékek égett szagával, a kiérkező hivatalnokok pedig nem köntörfalaztak. A felvett jegyzőkönyv kíméletlen pontossággal rögzítette a tényt: a Vászoly utca 6. elektromos rendszere és pincei hálózata közvetlen életveszélyt jelent a lakókra. A hatóság képviselője hűvös bürokráciával adta ki az ultimátumot a megrepedt hangú közös képviselőnek: vagy egy héten belül megszavazzák és elindítják a csillagászati összegű kényszerfelújítást, vagy a hatóság hivatalosan lakatlanná nyilvánítja az épületet, és elrendeli a teljes kilakoltatást.
Dr. Balog Henrik a félemeleti lépcsőfokról figyelte a jelenetet. Élre vasalt öltönyében úgy állt a homályos fordulóban, mint egy hűvös megfigyelő, aki pontosan tudja, hogy a csapda bezárult. Amikor Fekete kétségbeesetten körbepillantott, Balog halk, metsző hangon szólalt meg. „A lakók többsége egyetlen rendkívüli csekket sem tud kifizetni, Zoltán. Maga is tisztában van ezzel.” A szavak mögött ott feszült a kényszerárverések hűvös kalkulációja; az ügyvéd pontosan tudta, hogy a csőd szélére sodort tulajdonosok hamarosan fillérekért adják majd fel az otthonaikat.
Szilágyi Marika a boltja félig nyitott ajtajában tördelte a kötényét, sápadtan hallgatva a szigorú ítéletet, miközben Erzsi néni a korlátba kapaszkodva figyelt, tekintetében izzó haraggal. A feszültség fojtogató hálóként terült el a lépcsőházon: az időzített bomba ketyegni kezdett, és Fekete Zoltán elfehéredő arccal szembesült azzal, hogy nincs hová hátrálnia.