Hivatalos ultimátum

Dániel a bejárati ajtó hideg fémjéhez szorította a homlokát. A salétromos lépcsőházból beszűrődő zajok hirtelen megváltoztak: a megszokott, fojtott szomszédi suttogások helyét határozott, nehéz csizmaléptek vették át. A katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság emberei megérkeztek. A zsebében lapuló telefon néma fenyegetése még mindig égette a combját, de az ajtón túli valóság most még kíméletlenebbnek tűnt.
Fekete Zoltán kétségbeesett, éles hangja csattant fel az első emeleti pihenőnél. A közös képviselő remegő kézzel próbálta elsimítani a kiterített tervrajzokat és a korábbi jegyzőkönyveket, de az ellenőrök hűvös szigorral hallgatták. A pincéből feláramló szúrós gázszag és a hálózat túlterheltsége miatti kiégett vezetékek nem hagytak teret a bürokratikus mellébeszélésnek. Az épület állapota közvetlen életveszélyt jelentett.
– Vagy azonnali, többszörösére emelt kényszer-felújítási alapot szavaztat meg a lakókkal, vagy hivatalosan is lakatlanná nyilvánítjuk a házat, és megkezdjük a kiürítést, Fekete úr – dörrent a hatósági ember szava. A kijelentés súlya végigsöpört a folyosókon. A résnyire nyílt ajtók mögött Szabó Andrea megtörten szorította össze a kezét, miközben Ida felkészületlenül, rémülten ölelte magához a kislányát. A kilakoltatás réme jéghideg hullámként csapott le a lakókra.
Ekkor lépett ki a liftből Dr. Balog Henrik. A kényszerárverező ügyvéd élre vasalt öltönyében, halk, kimért léptekkel közeledett a csoporthoz. Szemében a megszokott, gátlástalan nyugalom csillogott. Nem szólt egyetlen szót sem, csak végigmérte a megrettent szomszédokat. Pontosan tudta, hogy a csillagászati felújítási költségek és az azonnali fizetési felszólítások elhozzák az ő idejét: a csapdába esett, eladósodott lakók hamarosan kénytelenek lesznek áron alul átadni neki a lakásaik kulcsait.