Gondoskodás a fordulóban

Dániel ajtajának csapódása még ott visszhangzott a forduló hideg betonján, amikor a lenti kapu felől nehéz, fáradt léptek zaja szűrődött fel. Bálint kapaszkodott fel a korlát mellett, fekete biztonsági őri egyenruhájában, a huszonnégy órás műszak ólomnehéz kimerültségével a vállán. A lépcső tetején ácsorgó Erzsi néni szemei ekkor vesztették el megszokott, metsző élüket; a gyanakvó szigor helyét valami különös, majdnem fojtogató gondoskodás vette át.
– Már megint éhesen jössz haza, fiam – mormolta az idős asszony halkabb, szinte lágy hangon, s közben ösztönösen kinyújtotta bütykös kezét, hogy kiigazítsa a férfi gyűrött gallérját. Bálint nem húzódott el, csupán egy megadó sóhajjal dőlt neki a kopott falnak. A lépcsőház lakói, ha látták volna ezt a mozdulatot, aligha hitték volna el, hogy a ház rettegett úrnője képes ilyen gyengédségre.
– Sok volt a zűr a telepen – felelte Bálint rekedten, miközben a kulcsait csörgette a zsebében. – Enci otthon van?
– A boltban segít Idának. De ne aggódj miatta, a lakás rendben van – simított végig Erzsi néni a férfi karján. – Zoltán ma is körbejárt a házban, a megtakarítási alapot hajtotta, de hozzátok nem engedtem be. Az a lakás a sógorom hagyatéka, Bálint. Senkinek semmi köze hozzá, hogy ti hogyan éltek ott.
Bálint tekintete egy pillanatra elsötétült. Tudta jól, milyen súlyos ára volt annak, hogy az öregasszony annak idején átengedte nekik az ingatlant, s hogy a barna boríték körüli hallgatásuk szorosabb kötelék volt köztük, mint bármiféle vérségi rokonság. Odalent egy ajtó kattant, s a férfi azonnal hátrébb lépett egyet, felvéve a megszokott, hűvös szomszédi távolságot.