Fojtogató szorításban

A földszinti folyosó hűvös homályában Erika szorosan magához ölelte a pólyát, ahogy végigsietett a kopott kövezeten. Sietős léptei visszhangoztak a csöndben, ujjai fehéredtek a gyereket takaró pléden. A rendelő opálüveges ajtaja félig nyitva állt; Dr. Szabó András épp egy fiókot csapott be odabent, amikor a nő bemenekült a szűk vizsgálóba.
A következő pillanatban Bálint fordult be a lépcsőfordulóból, lihegve, az egyenruhája gombjait igazgatva.
– Erika, megőrültél? Gyere ki innen! – sziszegte elfojtott dühvel, de az orvos már mozdult is. Szabó elszánt, csontos kezével kulcsra zárta a nehéz tölgyfa ajtót, s a retesz kattanása végérvényesen elvágta őket a külvilágtól.
– Nyugalom, Bálint – mondta Szabó halkan, de a hangjában megbúvó feszültség élesebb volt a szikénél. A szeme alatti sötét karikák elárulták az átvirrasztott éjszakákat. – Úgy tűnik, van egy kis közös problémánk. Dr. Balog sürget. Ha ma estig nem rakom le az asztalára a tartozásomat, elárverezteti a rendelőt.
– Mi közöm ehhez? – Bálint szeme rángott a szorongástól, kezét reflexszerűen a zsebébe süllyesztette, ahol a Líviától beszerezett altatós levelek lapultak.
– Nagyon is sok – lépett közelebb az orvos, a zárt ajtóra mutatva. – Mert ha én bukom, magammal rántok mindenkit. És gondolom, Kovacovic kisasszony – meg az egész ház, élén Erzsi nénivel – rendkívül kíváncsi lenne rá, kinek a gyerekét tartja most itt a karjában ez a nő. Úgyhogy vagy szerzel pénzt Balogra, vagy az egész épület megtudja az igazságot.