A rendíthetetlen paragrafus

A lakásajtó záródásának fémes csattanása még ott visszhangzott a lépcsőház hűvös levegőjében, amikor a felső emelet felől határozott, ritmikus léptek zaja törte meg a dermedt csendet. Fekete Zoltán, a ház vaskalapos közös képviselője lépkedett lefelé a műkő lépcsőkön, kezében a megszokott, fekete bőrmappájával. Tekintete azonnal Máté megfáradt alakjára és a korlátnak támasztott, túlméretezett ételkiszállító táskájára szegeződött.
– A társasházi szervezeti és működési szabályzat harmadik cikkelye egyértelműen tiltja a menekülési útvonalak eltorlaszolását – szólalt meg Fekete úr száraz, metsző hangon, miközben megállt a másodiki fordulóban. Egyetlen pillantást sem vetett Erzsi nénire, ám a jelenléte azonnal fojtogatóbbá tette a lépcsőházi levegőt. – A lépcsőforduló nem raktár, Molnár úr. Amennyiben tíz percen belül nem tűnik el ez a csomag, kénytelen leszek kiszámlázni a rendkívüli takarítási és tűzvédelmi pótdíjat.
Máté megkeményedett arccal szorította össze a száját, de nem nyitott vitát. Tudta, hogy Fekete Zoltán nem ismer tréfát, ha a ház belső rendjéről volt szó; a közös képviselő aprólékos bürokráciája mögött kemény, hajlíthatatlan szigor húzódott. Erzsi néni elégedett hümmögéssel igazította meg a kendőjét, bár a szemében bujkáló nyugtalanság jelzésértékű maradt.
A zárt ajtó mögött Dániel a falnak támaszkodva hallgatta a folyosói szóváltást. A telefon kijelzője még mindig halkan izzott a kezében a zsaroló üzenettel, miközben Fekete úr léptei már a szomszédos ajtó felé távolodtak.