A vádak éjszakája

Fekete Zoltán hiába próbálta a száraz tények és a felújítási alap Excel-táblázatainak pajzsával visszaverni az elszabaduló indulatokat, a Vászoly utca 6. lépcsőházában lévő feszültség elérte a kritikus tömeget. Vincze Erzsébet, a ház önjelölt és könyörtelen őre, Erzsi néni lépett előre a sötét folyosóról, arca a düh és a negyvenévnyi elfojtott sérelem vörösében izzott. Nem kért szót; egyszerűen túlkiáltotta a zsibongást, és egyetlen mozdulattal söpörte le az asztalról Dezső bá álságos pogácsáit és Ricsi olcsó békéltető trükkjeit.
„Elég volt a jópofizásból! Azt hiszik, vak vagyok?!” – visította Erzsi néni, egyenesen Toemai főtörzsre mutatva, aki hirtelen merev vigyort erőltetett az arcára. „Maga ne játssza itt a törvény őrét, Toemai úr, amikor éjszakánként Etelkához jár fel ’borozgatni’, miközben a mérnök úr a váltóáramról álmodik a szomszéd szobában! De ne féljen, Bálint, magának is megvan a maga sara! Azt hiszi, nem láttuk azt a barna borítékot, amit Erzsi mama sógorától kapott? Azért a lakásért fizetett maga másképp, mint a tisztességes emberek!” A folyosón megfagyott a levegő, de Erzsi néni nem állt meg. Tekintetével rátapadt a sarokban meghúzódó Kerekes Líviára. „És maga, Lívia! A nagybeteg ápolónő! A fél házat maga tömi a receptre felírt, illegális pirulákkal, még a saját lányát, Mariettát is belekeveri ebbe a mocsokba, csak hogy legyen miből fizetni a tandíját!”
A vádak úgy záporoztak, mint a jégeső, és a lakógyűlés pillanatok alatt nyílt, kaotikus vádaskodásba torkollt. Az emberek egymás szavába vágva kezdtek üvölteni, a régi sérelmek, a falakon áthallatszó zajok és a titkolt gyanúk egyszerre törtek a felszínre. De a harmadik emeleti fordulóban álló fiatalok számára ez a fizikai zaj szinte távolinak tűnt.
Kelemen Dániel a korlátnak dőlve nézte a tomboló káoszt, de a szemei előtt csak a telefonja kijelzője világított. A Slack-értesítések úgy villogtak, mint a vészjelzők, a menedzsere üzenetei az elmaradt adatelemzések miatt szorították össze a torkát. Dániel tegnap éjjeli titkos döntése – hogy hétfőn bejelenti a felmondását, függetlenül attól, hogy nincs másik állása – most, ebben a sikoltozó, széteső mikrokozmoszban nyert végső értelmet. Inkább a bizonytalanság, mint ez a lassú, képernyők mögötti elsorvadás.
Mellette Bianka a falat támasztotta, ujjai görcsösen szorították a telefonját, miközben az Instagram hírfolyamát pörgette teljesen mechanikusan. A képernyőn tökéletesen megvilágított, minimalista skandináv lakások képei váltakoztak boldog, sikeres fiatalok portréival – miközben ő a valóságban a Vászoly utca 6. omladozó vakolatát kaparta a körmével, és a torkában érezte a változó kamatozású lakáshitelük fojtogató súlyát. Máté kimerült, üres tekintettel nézte őt, a futárkodástól és a junior IT-s éjszakázásoktól beesett arccal. Mindketten tudták, hogy ez a ház nemcsak a strangok miatt rohad, hanem a reménytelenségtől is, ami őket is lassan, de biztosan felemészti.