A törölt adatok súlya

Dániel a biztonsági zár kattanása után még hosszú másodpercekig a nehéz faajtónak támasztotta a hátát. Mellkasa szaporán emelkedett, a sötét előszobában csupán a szobából kiszűrődő kék monitorfény rajzolt éles, hideg vonalakat a parkettára. Tenyerében a telefon kijelzője lassan elhalványult, de a névtelen fenyegetés szavai beleégtek a pupillájába: A rendszer nem felejt.
Kényszeres mozdulattal újra feloldotta a képernyőt. Az ismeretlen számról érkezett üzenet nem hagyott nyomot a hálózatban, a tegnap éjjel letörölt adatsorok emléke mégis jéghideg gombócként nehezedett a gyomrára. Pánikba esve frissítette a levelezését, átfutotta a céges felhőtárhely utolsó bejegyzéseit, de a hozzáférését már kíméletlenül letiltották. Tegnap, amikor a hitelek és a digitális kiégés szorításában megnyomta a törlés gombot, még azt hitte, ezzel végleg elvágja a szálakat maga mögött. Nem számolt azzal, hogy a virtuális lábnyomok kísérteni fognak.
Odakint, a lépcsőházban Fekete Zoltán kimért, szabályos léptei visszhangoztak a betonon; a közös képviselő ma is megtette szokásos, rigolyás ellenőrző körét a folyosókon. Dániel az ajtó kémlelőnyílásához lépett, de csak a kihalt linóleumot látta. Tudta, hogy a falak túloldalán nemcsak Erzsi néni szigorú tekintete les rá, hanem valaki más is, aki pontosan tisztában van a tegnap esti elhamarkodott tettével. A készülék újra rezzent a tenyerében, s a felvillanó fényben Dániel elszürkült arca tükröződött vissza a sötét üvegről.