Csend a Miri Csemegében

Délután három óra múlt, de a Miri Csemege csilingelő ajtaja még mindig nem nyílt ki. Ida egyre sűrűbben pillantott az órájára, csípőre tett kézzel, ingerülten lépegetve a szűk pult mögött. A bolt fülledt levegőjében a prémium kávé és a friss fűszerek illata keveredett, ám az asszony keblét elöntő, forró szorongás hamar átvette az uralmat. Miri sosem késik az iskolából értesítés nélkül, pláne nem egy ilyen feszült napon.
A lépcsőház hűvösében Kovács Tibor tűnt fel, drótkeretes szemüvegét törölgetve. Az idős villanyszerelő lassú léptekkel ereszkedett le a földszintre, láthatóan zaklatottan.
– Nem látta a kislányt, Tibor bá? – kiáltott ki Ida a kinyitott ajtón át, s hangjában a szokásos kimért határozottságot felváltotta a nyers, anyai pánik.
– Nem, Bella kedves, de szétnézek az udvaron – felelte szaggatottan az öreg, miközben gyanakvó tekintettel mérte végig a sötétedő lépcsőfordulót.
A házban a lakók figyelő tekintete azonnal a gangra szegeződött. A szuterén fojtogató homályában Miri eközben egy elhagyatott tároló mögött lapult, lélegzetvisszafojtva. A kislány csupán egy elveszett macskát követett le a lépcsőn, de odalent olyan fojtott suttogást hallott meg az orvosi rendelő hátsó ajtaja felől, amit nem lett volna szabad meghallania: szoros kötegekbe font pénzekről és eltitkolt receptek áráól esett szó.