A tegnap esti elszámolás

Dániel a kattanó záron túl a sötét előszobában állt. A kijelző kékes fénye belégett a pupillájába, miközben tekintete újra meg újra átfutott a névtelen SMS szavait. A tegnap éjszakai törlés nem maradt észrevétlen; a szerverről eltüntetett adatok nyoma most visszahullott rá, mint egy kikerülhetetlen ítélet. A levegőt szinte vágni lehetett a szobában, az adósságok és a digitális kiégés fojtogató hurokként szorult a nyakára.
A vékony ajtólapon át kintről halk, mégis éles léptek zajai szűrődtek be. Dr. Balog Henrik kísértetiesen lassú, magabiztos léptekkel ereszkedett le a lépcsőfordulóból. Az ügyvéd kimért mozdulattal állt meg a tizenkettes lakás előtt, ahol Kerekes Lívia felriadva, szorongva nyitotta résnyire a zártszelvényt. A patikárius nővérke arca hamuszürke volt a rettegéstől, ahogy megpillantotta a férfi éles kontúrú alakját.
– Remélem, a tegnap esti egyezségünk továbbra is szilárd, Lívia – szólalt meg Balog Henrik, s halk, vágó hangja átjárta a folyosó fojtogató csendjét. – A hibákat ezen a környéken senki sem bocsátja meg.
Lívia görcsösen szorította az ajtófélfát, és némán bólintott, mielőtt suttogva visszahúzódott volna a sötétbe. Dániel a falnak támaszkodva hallgatta a lépcsőházi feszültséget. Ráébredt, hogy a tegnap esti titok már nem csupán az ő magánügye: a ház falai között mindenki a saját láthatatlan hálójában vergődött.