A törölt sorok ára

Dániel a nehéz ajtónak döntötte a hátát, hallgatva, ahogy a zárszerkezet kattanása végérvényesen elvágja a külvilágtól. Odakint még visszahangzott Erzsi néni gyanakvó lépteinek nesze, de a folyosó zaja hamarosan elhalt. A lakás fojtogató félhomályában csak a laptop képernyőjének rideg, kékes glóriája világított, vádlón rávetülve az asztalon felhalmozott csekkekre és elintézetlen papírokra.
A telefon kijelzője még mindig égve maradt a markában. „A rendszer nem felejt, Dániel.” A szavak éles tőrként hasítottak a logikus gondolkodáshoz szokott agyába. Ki tudhatott a szerverről törölt fájlokról? Csak a céges hálózat adminisztrátora – vagy valaki, aki sokkal közelebb állt hozzá ebben a házban, mint azt sejteni merte volna. A rettegés szorításában a betonfalak mintha beljebb mozdultak volna a másodiki lakásban.
Lentről, a szuterén mélyéből fojtott, teátrális énekhang szűrődött fel: Lugosi Jenő egy hamis áriát üvöltött a nyirkos csövek között, miközben a pincéből meginduló víz halk csobogása baljós ritmust adott a tébolyának. Dániel tehetetlenül hallgatózott. A ház zaja most nem menedék volt, hanem egy fojtogató háló, amelynek közepén ő maga vergődött.
Ujjai remegve érintették meg a billentyűzetet. A felmondólevelet elküldte, a hidakat felégette, mégis kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint valaha. Ha az ismeretlen zsaroló valóban átlátott a törölt adatain, akkor az egzisztenciális összeomlás nem a munkanélküliséggel fejeződik be, hanem egy lefelé tartó spirállal. A folyosón Bálint nehéz, kimért léptei koppantak, s Dániel a sötétben ülve tudta: a csapda épp most zárul rá.