A sárgult tervrajz

A lépcsőházi feszültség lassan lecsorgott a kopott betonlépcsőkön, egyenesen a szuterén nyirkos félhomályába. Odalent, a salétromos falak tövében Lugosi Jenő kopott bársonykabátjában ült a roskatag asztalnál. Szemben vele Köves Dezső állt szorosan, félelemmel teli tekintettel, kalapját görcsösen a mellkasához szorítva. A dohos levegőben olcsó koccintós bor és évtizedes, penészes papír szaga keveredett.
– Nem várhatunk tovább, Jenő – suttogta feszülten Dezső bá, miközben gyanakvóan pillantott a sötét pincefolyosó felé. – Balog ügyvéd úr már a lakáshiteleket kerülgeti. Ránk akarja terhelni a fő nyomócső cseréjét is.
Az öreg operaénekes lassan szürcsölte a borát, majd teátrális mozdulattal simított végig egy nagy méretű, megsárgult tervrajzon, amit a dohos asztal közepére terített. Az 1982-es keltezésű raszterpapíron tisztán látszott az eredeti kivitelező pecsétje és az elspórolt gépészeti csomópont rajza.
– Ez a mi kottánk, Dezsőm – dörrent meg Jenő baritonja, bár most szokatlanul halkra fogta. – Nem a lakók rontották el a hálózatot. A kivitelező spórolta ki az acélt. Ha ez nyilvánosságra kerül, Balog követelései összeomlanak.
Dezső bá reszkető kézzel nyúlt a szélén elszakadt papírhoz. Régi nyomdászként azonnal látta a felületek hitelességét. A fejük felett vészjóslóan megremegtek a vízcsövek, de a szuterén homályában a két öreg tudta: a ház védelme ezen a fakó rajzon múlik.