Adósságok és hűvös tekintetek

Dániel a zárt bejárati ajtónak támasztotta a hátát, a torkában lüktetett a vér. A sötét előszobában csak a szobából kiszűrődő kék képernyőfény adott halvány támpontot, miközben a zsebében lapuló telefon újra megreccsent a néma csendben. A kijelzőn felvillanó újabb sorok egyértelművé tették: az elküldött felmondólevél nem a szabadulást hozta el, hanem egy láthatatlan hurok szorulását a nyakán.
Odaát, a lépcsőház félemeleti fordulójában Fekete Zoltán dühös léptekkel haladt lefelé. A közös képviselő kezében egy sárga mappa remegett, tele a legutóbbi hatósági figyelmeztetésekkel és a lakók elmaradásaival. A ház közös költségének hiánya és a veszélyeztetett műszaki állapot teljesen kiélezte a feszültséget. Ekkor lépett ki a tizes lakásból Dr. Balog Henrik. Az ügyvéd élre vasalt öltönyben, kimért léptekkel közelített, jéghideg pillantással mérve fel a folyosót.
– Zoltán, hiába szorongatja azokat az iratokat – jegyezte meg Balog halk, vágó hangon. – A lakáshitelek bedőlnek, a kényszerárverések pedig nem fognak várni a közgyűlésre.
Fekete Zoltán állkapcsa megfeszült, éles pillantást vetett az ügyvédre, de nem válaszolt. A zárt ajtók mögött a lakók feszülten figyelték a lépcsőházi neszeket, miközben a falakba zárva mindenkire rászakadni látszott a saját adósságainak súlya.