A fojtogató hurok a lépcsőfordulóban

A földszinti postaládák bádogajtajai fülsértő csikorgással nyíltak ki, ahogy Dr. Balog Henrik lassú, kimért mozdulatokkal válogatta a hivatalos küldeményeket. Máté kimerülten lépett le az utolsó lépcsőfokról, de az ügyvéd hűvös tekintete elől nem menekülhetett. „A felújítási alap elmaradásai nem várhatnak örökké, Máté” – jegyezte meg Balog halk, éles hangon. Ebben a házban senki sem tudott kikerülni senkit; a szűk kapualj elkerülhetetlen találkozások csapdájává vált.
A félemeleti fordulóban Bálint próbált nesztelenül átcsúszni a homályon, de Erzsi néni éber szeme elől nem volt menekvés. Az idős asszony megállt a kopott korlát mellett, és lassan kihúzta otthonkája mély zsebéből a nehéz, gyűrött barna borítékot.
– Hová olyan sietősen, Bálintka? – suttogta Erzsi néni, s a hangjában kíméletlen fölény bujkált. – Enci még fenn gyanútlanul várja a vacsorát. De ha nem teszi meg, amit kértem, ez a boríték még ma nála köt ki. Erika meg a pici szép történet lenne neki, nem igaz?
Bálint torka kiszáradt, a félelem jéghidegen markolt a gyomrába. A lépcsőházi homályban érezte, hogy ebben a házban minden szál összefügg: a lakáshitelek, a titkos viszonyok és az elhallgatott bűnök mind az öregasszony láthatatlan hálójában feszültek egymásnak.