A csomagtartó és a lépcsőházi méreg

Kovács Tibor az első emeleti erkélykorlátnak dőlve olyan ádáz pillantással méregette a lépcsőházat, mintha a korhadt lépcsőfokok személyesen tartoznának neki a nyugdíjával. Erzsi néni haragja eközben szinte fizikai akadályt képezett a fordulóban: ha egy kósza légy át akart volna repülni a másodikon, az idős asszony valószínűleg azonnal lakásfoglalási bírságot szab ki rá.
– Mit sutyorognak ott a sötétben? – morogta Tibor bá, miközben egy rozsdás csavarhúzóval fenyegetően mutatott Dániel frissen bezárt ajtajának irányába. – Manapság már a saját folyosóján sem tud tisztességesen morgolódni az ember, mert valaki mindig a képernyőt simogatja!
Lentről, a szuterén homályából ekkor tűnt fel Székely Ricsi, aki a tőle megszokott bajkeverő magabiztosság helyett most szokatlanul feldúltan rángatta a kabátja hajtókáját. A csomagtartó-kereskedő zsebében csörgő import öblítőkupakok ritmusára lépkedett fel a fordulóig, ám a szemeiben parázsló düh elárulta: a tegnap esti titokzatos zörejek és fenyegető árnyak őt sem hagyták nyugodni.
– Ha valaki még egyszer megkérdezi tőlem, hogy van-e pult alatti bécsi kávé, miközben a házban mindenki egymást kémleli, felgyújtom a csomagtartómat! – sziszegte Ricsi, majd csípőre tett kézzel meredt Erzsi nénire, aki a postaládáknál szimatolt fenyegetően. A feszültség sűrűbb volt, mint Ricsi csempészett mosógéljei, és a lakók komor csendben várták, ki teszi meg a következő hibás lépést.