A sötétített üvegek titka

A másodiki ajtó kíméletlen kattanása még ott visszhangzott a forduló vizesblokk-szagú csendjében, amikor az utca felől egy nagyteljesítményű, sötétített üvegű fekete szedán halk motorbőgése szűrődött be a lépcsőházi ablakon. Erzsi néni azonnal az üveghez tapasztotta ráncos arcát. Szeme mint az éjjeli ragadozóé: a kapu előtt megálló luxusautó ajtócsapódását leste.
Varga Nóra lépett be a földszinti kapun. Kabátját szorosan magára tekerte, haja borzas volt, és olyan zaklatottan kapkodta a levegőt, mintha mérföldeket futott volna a csikorgó hidegben. Kezében egy apró, fekete bőrtáskát szorított a mellkasához, de amint meglátta a fordulóban ácsorgó Mátét és a korlátra nehezedő Erzsi nénit, egy pillanatra megtorpant a lépcső alján. Az arca hófehérre vált.
– Csak nem ilyen későn jár a marketinges kisasszony? – sziszegte Erzsi néni, miközben tekintete Nóra remegő ujjaira szegeződött. – És miféle drága urak hozzák haza ilyenkor?
Nóra nem felelt. Torkán akadt a szó, gyors léptekkel megindult felfelé a fokokon, miközben a táskája cipzárja alól kicsúszott egy apró, fehér papírlap – egy magánklinikai igazolás, amin halványan még átütött a bélyegző kék tintája. Ahogy elrohant Kerekes Lívia ajtaja mellett, a zár mögött halk nesz hallatszott: a patikárius nővérke résnyire nyitotta az ajtót, de Nóra zavart tekintetét látva azonnal vissza is húzódott a homályba.
Nóra szinte átgázolt a fáradt Mátén, bevette a másodiki kanyart, és görcsös kézzel próbálta belőni a kulcsát a zárba. A keze annyira remegett, hogy a fém csikordulva karcolta végig a faajtót, mielőtt végre bezárkózhatott volna a saját falai közé. Odakint Erzsi néni lassan felemelte a földre hullott papírt.