Dráma a vászoly utcában

Bálint szinte repült lefelé a betonlépcsőkön, miközben a zsebében lévő telefon egyre hisztérikusabban vibrált. A képernyő felvillanó fénye a sötét lépcsőházban úgy festett, mint egy rabszolgatartó ostorának suhogása; a modern világ könyörtelenül utolérte őt a Vászoly utca 6. omladozó falai között is. Mire leért a földszintre, a kapualjból már behallatszott az a hang, amitől a legjobban rettegett: egy csecsemő vékony, szaggatott sírása. Erika ott állt az üvegajtó előtt, egyik kezében a telefont szorongatva, a másikkal egy olcsó, használt babakocsit rángatva a magas küszöbön át.
A dráma pillanatok alatt belakta a szűk, visszhangzó teret. Erika belépett a folyosóra, és a babakocsi azonnal eltorlaszolta a kijáratot, mintha csak Bálint menekülési útvonalát akarná végleg elvágni. „Nem veszed fel? Hónapok óta hitegetsz, Bálint! Nincs több tízperces hívás, nincs több 'majd utalom' hazugság!” – kiáltotta a nő, hangjában a kialvatlanság és a kétségbeesés feszültségével. A felelősség, amit Bálint eddig csak képernyőfotókon és némított chatekben próbált kezelni, most hús-vér valósággá vált, s rázúdult a rideg kőpadlóra.
Az első emeletről azonnal nyílt egy ajtó. Szabó Andrea rontott ki, kezében egy félkész süteményes tállal, arcára fagyott, kényszeres mosollyal próbálva elfedni a pánikot. „Csit-csit, drágáim, ne itt a folyosón, még felébred a ház!” – suttogta kétségbeesetten, miközben férje, Gábor a háttérben sápadtan húzódott vissza, a saját fenyegető csődjére és a felhalmozott sárga csekkekre gondolva. Andrea igyekezett elsimítani a helyzetet, mintha csak egy rosszul sikerült Facebook-posztot akarna moderálni, de a valóság túl zajos volt a jótékony szomszédi mázhoz.
Eközben a korlátról igazi színházi páhollyá alakult a lépcsőforduló. Tibor bá, az ősz, morgós villanyszerelő könyökölt ki az első emeleti vaskorlátra, s némán, rezignált képpel mozizta a kibontakozó családi csődöt. Számára ez a modern generáció csak egy érthetetlen, kapkodó massza volt, akik képtelenek szembenézni a tetteikkel. Bálint érezte a tekintetét, és a pánik teljesen elhatalmasodott rajta; nem bírta a nyomást, a szomszédok bíráló pillantásait és Erika zokogását.
Megfordult, és mint akit űznek, rohanni kezdett felfelé. Elkerülve a saját lakását, ahol Enci várta, egészen a negyedik emeletig szaladt, és vadul dörömbölni kezdett Tóth Márk ajtaján. A fiatal egyetemista álmosan, fülhallgatóval a nyakában nyitott ajtót, a szobájából fojtogatóan áradt a vizsgaidőszaki rendetlenség és az olcsó instant tészta illata. Bálint szinte betört a lakásba, kérlelő tekintettel lökve félre a srácot: „Csak tíz percre... kérlek, Márk, csak hadd bújjak be hozzád!” – suttogta, miközben a földszintről még mindig felhallatszott a gyereksírás vészjósló, elnémíthatatlan moraja.