Egérút a tölgyesben

A vízből kimászó alak szerencsére nem fegyveres poroszló volt, hanem egy csuromvizes, didergő bujdosó legény, aki a szomszédos tölgyes felől menekült a folyón át. Zihálva kapaszkodott fel a sáros, mohás partoldalon, s amikor meglátta a füzek között lapuló alakokat, ijedtében majdnem visszahullott a habokba.
– Csak lassan, atyafi! A hallgatás tovább éltet, mint a csobogás – sziszegte Mirella halk, de határozott hangon, miközben megragadta a szerencsétlen karját és felsesegítette. Borda óvatosan körbeszaglászta a jövevényt, felborzolt szőre lassan elsimult, bár feszült morajlása jelezte, hogy a veszély még nem múlt el.
A legény rekedten, szaggatottan újságolta, hogy a széli tölgyfa körül poroszlók járőröznek, de a dűlőút menti sűrűben még van egy eldugott vadcsapás, ahol el lehet surranni a szemeik előtt. Mirella egyetlen pillanatig sem teketóriázott: az elcsent lajstromot még mélyebbre rejtette a szoknyája redői közé, majd a kisfiú kezét szorosan fogva útnak indult.
– Borda, mutasd az utat a bokrok alatt! – intett a kutyának csípős, ámbizakodó mosollyal.
A fekete eb nesztelenül osont a sűrűben, Mirelláék pedig szorosan a nyomában haladtak. A tölgyes oltalmazó árnyékába érve a menekülők végre fellélegezhettek: a poroszlók kiabálása lassan elhalt a távolban, ők pedig bizton áthaladhattak a veszedelmes szakaszon.