Csobbanás a homályban

A derengő homályból nem felfegyverzett hajdú, hanem egy rozzant gúnyájú, reszkető öregember lépett elő. A falu kirekesztett halásza volt az, aki megrémült az éjszakai hívatlan vendégektől, s most száraz fadarabot szorított a mellkasához védekezésül. Amint felismerte Mirelláékat, a feszültség láthatóan felengedett benne, de riadt tekintete így sem vesztett az éberségéből.
– Nem vagytok biztonságban – suttogta szaggatottan az öreg, és a faház hátsó, lécezett ajtajára mutatott. – A dűlőúti strázsa ugyan bedőlt a trükknek, de a folyóparti füzek között mások is leselkednek. Meghallották a kordé zörgését.
Mirella nem teketóriázott. Borda fojtott, óvatos morgással húzódott a kisfiú mellé, felborzolt szőrrel védve a gyereket. Mirella egy gyors mozdulattal előhúzott egy darabka szárított sajtot a szoknyája zsebéből, és az öreg markába nyomta hálája jeléül.
– A hátsó úton menjetek! – sürgette őket a halász, miközben már nyitotta is a nyikorgó faajtót.
Amint kiléptek a nedves, mohás talajra, a füzek sűrűjéből hirtelen hangos csobbanás visszhangzott. Egy nehéz test merült a sekély vízbe, alig pár lépésre tőlük. Borda fülei hátracsapódtak, Mirella pedig megdermedt, s még szorosabban szorította magához a kisfiú kezét.